Itt a vége

Nem írok konklúziót ide, mert egy részét már leírtam máshol, másik részét pedig majd elmondom szóban. Csak annyit írok, hogy köszönöm, hogy olvastatok és remélem hamarosan találkozunk!

Jelek

A kolléganőm száját most hagyta el a következő mondat: "Ha Saussure élne, hozzámennék feleségül."

Itt az ideje hazamenni.

HVG

Az e heti HVG-ben olvashatjátok a cikkem a gyerekházasságokról Indiában. Ha érdekel, vegyétek meg, én rettenetesen örülök neki.

http://hvg.hu/hvgfriss/2013.01/201301_gyerekhazassagok_indiaban_kenyszernasz

Bommanahalli

Így hívják a helyet, ahol a munkahelyem van. Bangalore egy külvárosi része ez, mind közül az egyik legrosszabb, amit eddig láttam. A felüljárón rohannak a járművek, alul szintén, azzal a különbséggel, hogy felül vannak sávok és menetirány is, amit be is tartanak az autósok, míg mindez alul csak egy jó tanács. Még mindig nem sikerült megszoknom, félek, már nem is fogom. Minden reggel rácsodálkozom az állapotokra, amik a buszról leszállva fogadnak. A rohanó járművek, a hangos dudaszó, a kosz és a bűz alapozzák meg a hely hangulatát. Egy kilométer hosszan gyalogolok a szálló porban az út szélén a buszmegállótól az irodáig és minden alkalommal azon jár az agyam, hogy ez nem lehet igaz, hogy ez nem lehet valóság, hogy az egész egyszerűen szürreális. Olyan, mintha egy Bosch-festményben lennék, ahol az ijesztő és fura alakok álomszerű valamivé mosódnak össze előttem, mintha nem is e világi lenne az egész környezet. A velem szembejövő sötét szempárok hosszan fürkésznek és úgy érzem, hogy ha belenézek a szemükbe, szinte fogva tartják a tekintetemet. A lehetetlen bundázatú, cakkos fülű, sovány kóbor kutyák lapos kúszásban kerülgetik a velem szembejövő mezítlábas asszonyokat, akiknek arany ékszer van az orrában és a fejükön hordják a vizet vagy az építkezési hulladékot. A sárga földből mindenhonnan vezetékek állnak ki, a férfiak a földön kuporogva iszogatják reggeli teájukat a koszos bódék előtt és lassan fordítják felém a tekintetüket, de miután egyszer rám emelték, el se néznek többé, addig figyelnek, amíg el nem tűnök a látóhatáron. A mindenféle csillogó dísszel teleaggatott, agyonmázolt parkoló teherautók mellett meg úgy pisilnek a férfiak, mintha olyan, hogy szemérem a világon se létezne. 

Utolsó napjaim egyikén el fogom vinni a kamerát és a fényképezőt, hogy megörökítsem Nektek, meg magamnak is, mert ez az a hely, amit soha nem akarok elfelejteni, mert mindig emlékeztetni fog arra, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy Magyarországra születtem.

Szerencse

Bekövetkezett az, amiről mindig tudtam, hogy be fog, csak azt nem, hogy mikor: összeszedtem valami betegséget. Kedd óta tart a dolog: hasmenés, hányinger, fejfájás, láz és ezek tetszőleges kombinációja. Mára már nagyon gyenge lettem, mert nem bírok enni, úgyhogy ha Tomi hazaér, bevisz a kórházba. Biztos nagyon funky lesz. 

Szerintem a csapvíz az oka. Habár eddig is abban mostam fogat és a gyümölcsöt is így tisztítottuk, a hétfői ebédhez leveles salátát készítettem és szerintem több víz maradt rajta, mint ajánlatos. Borzalmas belegondolni is, hogy ilyen kis mennyiség ennyire kicsinálja a szervezetemet, a világon pedig egy milliárd ember ezt issza. Egy milliárd, azaz a Földön élő minden hetedik ember! Az ENSZ szerint ennyien nem jutnak tiszta ivóvízhez, mert nincs rá pénzük, hogy megvegyék.

Az utóbbi időben elég sok időm volt gondolkodni az ágyam és a wc között ingázva és megint csak arra jutottam, hogy iszonyatosan szerencsés vagyok, hogy Magyarországra születtem. Az ember olyan könnyen tekinti természetesnek azokat a dolgokat, amikbe beleszületett, pedig nem azok ám, nagyon nem! Örüljetek, hogy olyan országban élhettek, ahol tiszta víz folyik a csapból és ihattok belőle anélkül, hogy megbetegednétek. A Földön élő hét milliárd ember nagyon nagy része nem ilyen szerencsés.

Munkamorál

A kollégáim elég lazán kezelik ezt a munkahelyet. Csütörtökönként mindenki otthonról dolgozik, ami azt jelenti, hogy be vannak jelentkezve a gmail-be, hogy mindenki más lássa, hogy a gép előtt ülnek, valójában persze senki nem csinál semmit. Péntekenként általában házon kívül ebédelünk, ami még a szokásosnál is hosszabb ideig tart. Utána rendszerint kávézni megyünk az egyik plázába, ahonnan meg már nem megyünk vissza az irodába, mert minek is, elvégre péntek van.

A főnököm egy hónapon keresztül nem volt hajlandó megcsinálni a közös projektünk rá eső részét. Kértem személyesen, hívtam telefonon, emailt is írtam, de semmi változás nem történt. Az amerikai elnökválasztás napján egész délelőtt a gép előtt ültek az ír kollégámmal és visítva szurkoltak Obamának órákon keresztül. Miután vége lett az őrjöngésnek, megint megpendítettem, hogy megcsinálhatná a feladatát, mire közölte, hogy sajnos nem ért eddig rá, mert nagyon elfoglalt volt. Azóta sem csinálta meg, a projektet töröltük.

Anindyu, a grafikus délelőtt 11-kor küldött egy üzenetet, hogy nem ér be ebéd előtt, mert éppen mos.

Egyik nap nagyon esett az eső, erre senki nem jött be az irodába rajtam kívül, mert féltek, hogy megáznak.

Múlt hét pénteken a PR-os Vandana talált egy oldalt a neten, amin trükkös játékok vannak. Az egyiknek az a lényege, hogy egy macskát kell bekeríteni egy adott nagyságú pályán, de a macska nagyon ügyes és nehéz túljárni az eszén. Vandana elküldte mindenkinek a linket, így az egész iroda órákon keresztül a macskát kergette, akinek meg sikerült bekeríteni, azt nagy ovációval megünnepelték.

Anish, a marketinges, aki mellettem ül, már másfél órája a FarmVille-lel játszik, most épp salátát ültet. Komolyan.

Én meg Nektek írok ahelyett, hogy azt csinálnám, amiért a fizetésemet kapom.

Kell egy tehén

A cím nem egy most szerveződő mozgalomra utal, hanem szó szerint értendő: kell egy tehén. Megmagyarázom:

Eddig nagyjából meg volt oldva a közlekedés a munkahelyem és a lakás között, mert reggel elmentem busszal, este visszahozott motorral a kollégám, Anish. Az utóbbi napokban viszont Anish vagy nem jön be dolgozni, vagy a feleségéért kell mennie, ezért nekem alternatív megoldás után kell néznem. Tomit se rángathatom ki minden nap a világ végére, hogy hozzon el a munkahelyemről, így is elég időt tölt a forgalomban szegény. 

Marad a busz, amivel önmagában semmi baj nincs. A baj azzal a kétszer másfél kilométerrel van, amit a munkahelyem és a buszmegálló, illetve a buszmegálló és a lakásunk között gyalog meg kell tennem. Vadászpilótának is beillő képességeim odáig fejlődtek, hogy már a legapróbb szívdobbanás nélkül viselem, ha tőlem három centire ötszáz decibellel rám dudál egy kamion, ha érintőre vesznek a sebesen száguldozó járművek, illetve akkor se rezzenek össze, amikor percenként négyszer majdnem elgázolnak. Amúgy elég ostoba vagyok, vagy legalább is elég lassú a felfogásom, mert két hónap ittlét sem tudta kiölni belőlem a természetes reakciót, amit a zöld gyalogoslámpa felvillanása kivált. Én buta ilyenkor megnyugszom és mindig el akarok indulni abban a hitben, hogy majd most biztonságosan átkelhetek az úton. Szerencsére egy orrom előtt százzal elhúzó jármű ilyenkor mindig figyelmeztet, hogy hohó, nem Európában vagy, barátom! Ez itt India! Otthon, ha zöld a lámpa a gyalogosnak, akkor nagy a valószínűsége, hogy átkelhetsz az úton, nem fognak elütni. Itt fordítva van: ha piros a lámpa, akkor van rá esély, hogy sehonnan sem jön jármű és ha szerencsés vagy, ilyenkor átiszkolhatsz a túloldalra. Ha viszont zöld a lámpa a gyalogosnak, akkor biztos lehetsz benne, hogy valamelyik irányból rád engedik a forgalmat és ilyenkor nikkelbolhára emlékeztető módon pattogsz egyik irányból a másikba kicselezve a rohanó és dudáló járműveket, közben meg szurikáta-módjára kapkodod a fejed ide-oda, mert sosem tudhatod, hogy melyik irányból érkezik a veszély. Mivel ebben a remek élményben az utóbbi pár napban többször is volt részem, rájöttem, hogy sürgős megoldásra van szükség, ha biztonságban haza akarok érni. Miután tegnap leszálltam a buszról és elindultam, hogy a ház és a buszmegálló közti másfél kilométert megtegyem, szembejött velem a megoldás az utcán. A nagy, barna, kövér tehén egy darabig mellettem baktatott és ez bizony nagyon sokat segített a helyzetemen: az addig agresszív és sebes járművek már nem vettek érintőre, nem dudáltak annyit, hanem szépen lelassítottak és kikerültek. Nem kellett többé cikk-cakkozva ugrálnom az autók elől, a fejemet idegesen ide-oda kapkodva: biztonságban voltam, a tehén védelmet jelentett. Gondolkoztam rajta, hogy valami zöldséget lógatva az orra előtt hazáig kísértetem magam, de sajnos pár száz méter után ideiglenes testőrömet elcsábította egy hatalmas szemétrakás, amiből nekiállt falatozni. Hiába vártam, hogy hátha meggondolja magát és két szép szememért otthagyja a bűzös kupacot, nem tette. Folytattam hát a vesszőfutást az autók között és közben azon gondolkoztam, hogy honnan lehetne szerezni egy tehenet. Mindenhol ott vannak ugyebár, nem lenne nehéz elkötni egyet. Ha valahogy rá tudnám venni, hogy jöjjön velem haza, a probléma akkor sem lenne megoldva, mert nem tudnánk hol tartani. Ezért arra jutottam, hogy be kéne tanítani két jószágot: az egyiket arra, hogy a munkahelyem előtt várjon délután és tegye meg velem a buszmegállóig vezető utat bástyaként védelmezve engem, a másikat pedig arra, hogy a buszmegállóban várjon, ahol leszállok és jöjjön velem haza. Már le is gugliztam a "Rent a cow in India" kifejezést, de nem találtam semmi használhatót. Várom a javaslatokat.