Így hívják a helyet, ahol a munkahelyem van. Bangalore egy külvárosi része ez, mind közül az egyik legrosszabb, amit eddig láttam. A felüljárón rohannak a járművek, alul szintén, azzal a különbséggel,
hogy felül vannak sávok és menetirány is, amit be is tartanak az autósok, míg
mindez alul csak egy jó tanács. Még mindig nem sikerült megszoknom, félek, már nem is fogom. Minden reggel rácsodálkozom az állapotokra, amik a buszról leszállva fogadnak. A rohanó járművek, a hangos dudaszó, a kosz és a bűz alapozzák meg a hely hangulatát. Egy kilométer hosszan gyalogolok a szálló porban az út szélén a buszmegállótól az irodáig és minden alkalommal azon jár az agyam, hogy ez nem lehet igaz, hogy ez nem lehet valóság, hogy az egész egyszerűen szürreális. Olyan, mintha egy Bosch-festményben lennék, ahol az ijesztő és fura alakok álomszerű valamivé mosódnak össze előttem, mintha nem is e világi lenne az egész környezet. A velem szembejövő sötét szempárok hosszan fürkésznek és úgy érzem, hogy ha belenézek a szemükbe, szinte fogva tartják a tekintetemet. A lehetetlen bundázatú, cakkos fülű, sovány kóbor kutyák lapos kúszásban kerülgetik a velem szembejövő mezítlábas asszonyokat, akiknek arany ékszer van az orrában és a fejükön hordják a vizet vagy az építkezési hulladékot. A sárga földből mindenhonnan vezetékek állnak ki, a férfiak a földön kuporogva iszogatják reggeli teájukat a koszos bódék előtt és lassan fordítják felém a tekintetüket, de miután egyszer rám emelték, el se néznek többé, addig figyelnek, amíg el nem tűnök a látóhatáron. A mindenféle csillogó dísszel teleaggatott, agyonmázolt parkoló teherautók mellett meg úgy pisilnek a férfiak, mintha olyan, hogy szemérem a világon se létezne.
Utolsó napjaim egyikén el fogom vinni a kamerát és a fényképezőt, hogy megörökítsem Nektek, meg magamnak is, mert ez az a hely, amit soha nem akarok elfelejteni, mert mindig emlékeztetni fog arra, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy Magyarországra születtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése