Kultúrsokk

Mielőtt idejöttem, azt gondoltam, hogy olyan dolgokkal lesznek gondjaim, mint a túl fűszeres étel, mint a horrorisztikus forgalom vagy éppen az indiaiak hírhedt munkamorálja: hogy állandóan sürgetni és noszogatni kell őket, maguktól semmit nem csinálnak. Ezekre inkább csak rácsodálkoztam, de nagyon gyorsan megszoktam őket. Első nap például sírtam, amikor be kellett mennem dolgozni, mert olyan szörnyűek a közlekedési viszonyok arrafelé. Egész Indiában azok, de Bommanahalliban, ahol a cég van, még annál is szörnyűbbek. Második nap még mindig ki voltam borulva, de azóta szép lassan hozzászoktam. Múlt héten az iroda előtt felbuktam egy méretes döglött patkányban, de már csak nevettem rajta. Ugyanez volt az étellel és a munkamorállal. Rácsodálkoztam, el is borzadtam, aztán megszoktam.  

Amikor az ember a megszokottól gyökeresen eltérő helyre költözik, akkor legjobb, ha beletörődik, hogy csecsemő módjára mindent újra kell tanulnia: a kommunikációt, a viselkedési normákat, a közlekedést, a bevásárlást, mindent az ég világon. Máshogy nem megy. Vegyük például a közlekedést. Európában, ha gyalogosként közlekedsz és zöldre vált a lámpa, nagy valószínűséggel elindulhatsz, mert tudod, hogy nem gázolnak el. Ez itt nem így van. Örökké figyelned kell, olyan vagy, mint egy szurikáta, aki kidugja  a kis fejét a lyukból és olyan gyorsan kapkodja jobbra és balra, amilyen gyorsan csak tudja, mert sosem tudhatja, hogy honnan érkezik a halálos veszély. Európában nem mész át a másik sávba sosem (max, ha előzöl), de legalábbis akkor biztosan nem, ha látod, hogy jön szembe valami. Itt ez nem így van. A KRESZ itt nem egy követendő valami, hanem valami olyan, amit ignorálnod kell annak érdekében, hogy túlélj. Otthon megbüntetnek, ha megszeged, vagy elütnek, itt meg akkor ütnek el, ha követed. A közlekedés titka az, hogy kövesd a többieket. A csordával kell mozognod, akármilyen szabálytalanok is legyenek, különben bajba kerülsz. Higgyétek el, ez egy olyan dolog, amit meg lehet szokni – nehezen ugyan, de meg lehet. Hasonló dolog az étkezés is: elfogadod és egy idő után meg is szokod, hogy jobb kézzel nyúlhatsz az ételhez. A különböző viselkedési normák is olyanok, hogy akármilyenek is, elfogadod őket és idomulsz hozzájuk: nem fogod meg a másik kezét az utcán, nem adsz neki puszit és tartózkodsz mindenféle érzelmi megnyilvánulástól. Szóval a hétköznapi életben az alkalmazkodás sikeres lehet és esetemben azt hiszem az is – egy bizonyos pontig.

A valódi problémát ennél komolyabb kulturális különbségek okozzák.  Még mielőtt megvádolnátok azzal, hogy valamiféle eszmei magaslaton állva lenézem a más kultúrájú embereket, hadd mondjam el, hogy a kulturális pluralizmus legnagyobb hívekét jöttem ebbe az országba, hiszek az egyenlőségben vonatkozzon az a nemi, politikai, etnikai, attitűdbeli, stb. különbségekre. Úgy jöttem ide, hogy megfogadtam, hogy nyitott leszek és be-és elfogadom azt, amit itt tapasztalok. De sajnos nem megy minden esetben. Elmondom mire gondolok: az emberek attitűdjére. Ez egy olyan ország, ahol a kasztrendszer – habár el lett törölve – ugyanúgy része a hagyományoknak és a gondolkozásmódnak, mint 200 évvel ezelőtt. Itt a nőknek nincsenek jogaik, a kényszerházasságok teljesen normálisak, csak úgy, mint a becsületgyilkosságok. A válás szégyen és függetlenül attól, hogy kinek a hibájából történt, a nőt és családját bélyegzik meg miatta. A lánycsecsemőket nem ritkán meggyilkolják, ezért például az orvos nem mondhatja meg a gyermek nevét a szülőknek a terhesség alatt. A lánygyermek ugyanis kevésbé értékes, mert sokba kerül kiházasítani. Az északi államokban extrém mértékű a szexuális bűncselekmények aránya, ennek számos oka van, de az egyik mindenképpen az, hogy a nőket tárgyaknak tekintik és a köztudatban az a felfogás él, hogy a nő testével és akaratával a férfi rendelkezik. Vidéken nem ritka az sem, hogy a közösség egy-egy nő tagját a szellemekhez adják feleségül, ami azt jelenti, hogy kivégzik őket. Nem általánosítok, nyilván nem minden indiai gondolkozik így, de az újságokban mindenhol ilyesmikről lehet olvasni, plusz a kollégáim is megerősítették, hogy ezek a dolgok bizony részei az itteni életnek. Észrevehető ugyan valamiféle változás; főleg az én generációm, a huszonévesek azok, akik elkezdtek egy kicsit másképp gondolkozni, de az tény, hogy ez a változás nagyon lassú és csak a társadalom vékony rétegét érinti. Amikor a kollégáim elmesélik, hogy ilyen és ehhez hasonló dolgok estek meg a rokonaikkal, vagy amikor azt olvasom, hogy egy rendőrségi vezető egy fiatal lány megerőszakolására reagálva azt mondja, hogy az ilyen esetek a nők hibájából történnek, mert ha egy nő egyedül mászkál éjjel az utcán, akkor ne csodálkozzon, ha ez történik vele, akkor a liberális énem fellázad.

Ilyenkor nagyon nehéz nem ítélkezni, nagyon nehéz. Minden alkalommal el kell mondanom magamnak, hogy nem szabad és nincs is értelme az én mércém szerint véleményt alkotni arról, ami itt történik, mert annyira mások a gyökerek, a szokások és a történelmük is, hogy semmi értelme nincs ítélkezni. Még csak véleményt alkotni se nagyon. Ehelyett próbálom megérteni mindazt, ami itt történik. Próbálom megérteni, hogy miféle társadalmi, kulturális vagy vallási okok okozzák ezeket a nagy különbségeket a két világom – az otthoni és a mostani, ideiglenes – között.

Például amikor a becsületgyilkosságokról beszélgettünk, akkor értelemszerűen felháborodtam. De mielőtt eldöntöttem volna, hogy akik ezt csinálják, azok tanulatlan, ostoba, barbár stb. emberek, leállítottam magam és nagyon sokszor elmondtam magamnak, hogy nem ítélkezünk, hanem elemzünk. Jaj, de nehéz ez, el se hinnétek. Mert már a gondolattól is sikítófrászt kap az európai, ha azt hallja, hogy mondjuk a becsületgyilkosságokat egyes helyeken normálisnak tartják vagy legalábbis nem feltétlenül  büntetik. DE az van, hogy míg az én kultúrámban a keresztény hagyományok és a törvények egyaránt tiltják a becsületgyilkosságot (és minden egyéb gyilkosságot is persze), addig itt a hagyomány nemhogy nem tiltja, de egyenesen megköveteli, a törvény pedig ugyan tiltja, de sok esetben nem szankcionálja. Ez egy olyan ország, amit a tradíciók irányítanak, ahol az egyén - az európaiakkal ellentétben - nem individuumként határozza meg önmagát, hanem a közösség tagjaként, ez pedig az élet minden területén érezteti a hatását.

Azért is nehéz ez a dolog, mert ahhoz, hogy megértsd a rendszer működését, nem tudsz máshoz nyúlni, csak az eddigi tapasztalataidhoz. Ahhoz, hogy értelmezd a dolgokat, arra a referenciakeretre van szükséged, amiben felnőttél. Ez pedig a keresztény, európai kultúrkör, ami meghatározza a gondolkodásmódodat, a percepciódat, a viselkedésedet, és ami szerint nem ölünk meg csecsemőket, nem kényszerítünk másokat házasságra, stb. Szóval a 22-es csapdája, mert nem  ítélkezni akarok, hanem csak megérteni a dolgokat és elemezni őket, de ahhoz, hogy értsem és elemezzem őket, csak az eddigi tapasztalataimhoz tudok nyúlni, amik pedig a kultúra által meghatározottak, amiben felnőttem.

Ezeket a gondolatokat naponta többször lefuttatom magamban. Ez az igazi kultúrsokk, nem a patkány a munkahelyen vagy a bal kézzel feneket törlő indiaiak.