Nehezen, de találtunk lakást. Mivel nem szerettük volna a már említett 10 havi kauciót lerakni (Isten tudja viszontlátjuk-e azt a pénzt valaha), sem az ügynöknek jutalékot fizetni, sem idekötni magunkat határozott időre, úgy döntöttünk, hogy más megoldás után nézünk.
Vannak úgynevezett serviced apartment-ok, amelyek jellegükben a hotel és az albérlet között helyezkednek el félúton. Kisebb, de általában drágább, viszont berendezett ingatlanok ezek, melyekhez járnak bizonyos szolgáltatások, például reggeli, mindennapos takarítás, portaszolgálat, stb. Nem kell kauciót letenni, bármikor leléphetünk (ez a tudat engem igen megnyugtat), csupán havonta kell fizetni a tulajnak a bérleti díjat. Mi úgy döntöttünk, hogy lemondunk a szolgáltatások egy részéről, valamint elmondtuk a tulajnak, hogy fél évre tervezünk, ezzel sikerült jelentősen lenyomni az árat - körülbelül a felére. Így most annyit fizetünk havonta, mintha béreltünk volna egy tejesen üres lakást, de azt még pluszba nekünk kellene bebútorozni, kauciót kellene fizetni, és biztosan idekötne minket fél évre. Szóval mind anyagilag, mind minden egyéb értelemben jobban jártunk.
A munkahelyemre vezető út egy horror, a szó legszorosabb értelmében. Most próbálkozhatnék azzal, hogy leírom, hogy miért. Használhatnék mindenféle jelzőt, színes, láttató erejű költői képeket, de úgyse érne semmit: minden képzeletet felülmúl az, ami reggelente történik. Ezért majd magammal viszem valamelyik nap a kis kézi kamerát és megmutatom nektek, hogy hogyan lehet egy közlekedési szabályok nélküli országban buszt fogni, arról leszállni és átverekedni magad egy hat sávos autópálya szélességű úton, ahol nincsenek sávok, sebességlimit, de menetirány se, a gyalogosnak pedig kerítéseken kell átmásznia, hogy átjusson egyik oldalról a másikra - ugyanis se felüljáró, se zebra, se semmi nincs nekik. Első reggel sírtam, mert azt gondoltam, hogy nem fogom ezt túlélni (a szó legszorosabb értelmében), de azóta már többször végigcsináltam, nem lett bajom, és tulajdonképpen másokat se láttam meghalni az úton (egy alkalmat leszámítva). Szóval meg fogom szokni. Azért reggelente, amikor az említett autópálya mellett bandukolok a mocsokban és a porban, eszembe jut, hogy most akár kényelmes bőrcipőben is tipeghetnék a Király utcán a munkahelyemre Budapesten, ami innen a legtisztább városnak tűnik a világon. Felszállhatnék a piros metróra, ami olyan tiszta, hogy akár az üléseiről is ennék. Sétálhatnék a Körúton, ami csendes, tiszta és friss levegőjű. De akkor nem lenne részem olyan kalandokban, amiket most átélek: fantasztikus emberekkel találkozom, olyan beszélgetésekben van részem, amik inspirálnak, olyan dolgokat élek át, amik formálnak. És nem utolsó sorban eljutok olyan helyekre, ahová álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer eljuthatok. November elején Delhiben töltöm az indiai nemzeti ünnepet, a Deewali-t és megnézzük a Taj Mahal-t. A TAJ MAHAL-t! Szóval ez egy ilyen bicikli, és addig, amíg úgy érzem, hogy megéri, maradok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése