Felelősség

Ma belement egy motor Tomi motorjába az úton. Balról előzött a pasi, bevágott Tomi elé, a motorok összeakadtak és egy előttük lévő autó állította meg őket. Senkinek nem lett baja, a motor picit megsérült. Egyértelműen a másik volt a hibás, de ahogy megálltak, a pasi gázt adott és elhúzott, Tomi hiába kiabált utána. Ez nem az első eset egyébként, hogy ütközésnél/koccanásnál elhúznak vagy még nekik áll feljebb, noha egyértelmű, hogy az ő hibájukból történt a dolog. 

Ez az egész arról szól, hogy beléjük van kódolva a felelősség alól való kibújás. Ez nem az egyén hibája, hanem a társadalomé, ami ilyenné teszi őket. Amikor a nők ivarérettek lesznek (vagy még azelőtt), férjhez adják őket, és onnantól kezdve csak a gyerekszülés és a háziasszonyi feladatok ellátása a reszortjuk. A férfiak hazaviszik az új asszonyt a házhoz, de ez nem jelenti azt, hogy ők ketten önálló életet kezdenének. Az ún. joint family lényege az, hogy generációk élnek együtt, ahol az idősebbek diktálnak. Jellemző, hogy közös bankszámlájuk van és a családfő apanázst ad az akár már felnőtt fiának is, aki ennélfogva nem tanul meg bánni a pénzzel, nem tud ügyeket intézni sem, mindenben a családfőre kell támaszkodnia. 

Vandana, a kolléganőm 25 éves és előző hétvégén volt először olyan az életében, hogy egy éjszakát házon kívül töltött; elment a barátaival kirándulni. De ezt is nagy harcok árán alkudozta ki az apjától, aki ki volt borulva, hogy a lánya valahol máshol tölti az éjszakát. Szintén ő mesélte, hogy mester képzése alatt (angol irodalmat hallgatott az egyetemen) egyszer kihagyott egy szemináriumot, amiért büntetést kapott: hétvégén be kellett mennie az egyetemre és beülni a tanulószobába egy egész délutánra és ott tanulni - szilencium magyarul, csak az nálunk a 70-es években volt Magyarországon, most pedig 2012-t írunk. Az is mindennapos dolog, amikor például a menedzsment hallgatókat üzemlátogatásra viszik, akkor egyesével libasorban kell haladniuk, méghozzá szigorú csöndben. És ezek huszonéves felnőttek! Szóval hiába vagy felnőtt, úgy bánnak veled, mint egy gyerekkel. A szülő dönt a pénzügyeidről, hogy hová mehetsz és mikor és kivel, na meg arról is, hogy ki lesz a társad egy életen át. Éppen ezért nem tanulnak meg bánni a pénzzel, menedzselni az életüket vagy elismerni, ha hibáztak: mert nem kerültek soha olyan szituációba, hogy ezek a képességek kifejlődhettek volna. A rendszer így tud önfenntartó lenni: ha öntudatos, felelősségteljes felnőtteket nevelnének a gyerekekből, egy egész generáció lázadna fel a kényszerházasságok és a joint family intézménye ellen.

Így indul

Nehezen, de találtunk lakást. Mivel nem szerettük volna a már említett 10 havi kauciót lerakni (Isten tudja viszontlátjuk-e azt a pénzt valaha), sem az ügynöknek jutalékot fizetni, sem idekötni magunkat határozott időre, úgy döntöttünk, hogy más megoldás után nézünk. 

Vannak úgynevezett serviced apartment-ok, amelyek jellegükben a hotel és az albérlet között helyezkednek el félúton. Kisebb, de általában drágább, viszont berendezett ingatlanok ezek, melyekhez járnak bizonyos szolgáltatások, például reggeli, mindennapos takarítás, portaszolgálat, stb. Nem kell kauciót letenni, bármikor leléphetünk (ez a tudat engem igen megnyugtat), csupán havonta kell fizetni a tulajnak a bérleti díjat. Mi úgy döntöttünk, hogy lemondunk a szolgáltatások egy részéről, valamint elmondtuk a tulajnak, hogy fél évre tervezünk, ezzel sikerült jelentősen lenyomni az árat - körülbelül a felére. Így most annyit fizetünk havonta, mintha béreltünk volna egy tejesen üres lakást, de azt még pluszba nekünk kellene bebútorozni, kauciót kellene fizetni, és biztosan idekötne minket fél évre. Szóval mind anyagilag, mind minden egyéb értelemben jobban jártunk.

A munkahelyemre vezető út egy horror, a szó legszorosabb értelmében. Most próbálkozhatnék azzal, hogy leírom, hogy miért. Használhatnék mindenféle jelzőt, színes, láttató erejű költői képeket, de úgyse érne semmit: minden képzeletet felülmúl az, ami reggelente történik. Ezért majd magammal viszem valamelyik nap a kis kézi kamerát és megmutatom nektek, hogy hogyan lehet egy közlekedési szabályok nélküli országban buszt fogni, arról leszállni és átverekedni magad egy hat sávos autópálya szélességű úton, ahol nincsenek sávok, sebességlimit, de menetirány se, a gyalogosnak pedig kerítéseken kell átmásznia, hogy átjusson egyik oldalról a másikra - ugyanis se felüljáró, se zebra, se semmi nincs nekik. Első reggel sírtam, mert azt gondoltam, hogy nem fogom ezt túlélni (a szó legszorosabb értelmében), de azóta már többször végigcsináltam, nem lett bajom, és tulajdonképpen másokat se láttam meghalni az úton (egy alkalmat leszámítva). Szóval meg fogom szokni. Azért reggelente, amikor az említett autópálya mellett bandukolok a mocsokban és a porban, eszembe jut, hogy most akár kényelmes bőrcipőben is tipeghetnék a Király utcán a munkahelyemre Budapesten, ami innen a legtisztább városnak tűnik a világon. Felszállhatnék a piros metróra, ami olyan tiszta, hogy akár az üléseiről is ennék. Sétálhatnék a Körúton, ami csendes, tiszta és friss levegőjű. De akkor nem lenne részem olyan kalandokban, amiket most átélek: fantasztikus emberekkel találkozom, olyan beszélgetésekben van részem, amik inspirálnak, olyan dolgokat élek át, amik formálnak. És nem utolsó sorban eljutok olyan helyekre, ahová álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer eljuthatok. November elején Delhiben töltöm az indiai nemzeti ünnepet, a Deewali-t és megnézzük a Taj Mahal-t. A TAJ MAHAL-t! Szóval ez egy ilyen bicikli, és addig, amíg úgy érzem, hogy megéri, maradok.

Még mindig nem egyszerű

Megjártuk Malajziát, fantasztikus út volt. El fogom mesélni nemsokára, csak előbb elmondom nektek, hogy miken mentünk keresztül az elmúlt két napban. 

Malajziából hazaérve visszamentünk a hotelbe, ahol az első napokat töltöttük, mert még mindig nem volt lakásunk. Tulajdonképpen egy nap alatt, hétfőn kellett volna lakást találni, mert Tomi mától, keddtől dolgozik. A hotelbe érve kiderült, hogy nem működik az internet. Net nélkül nem lehet lakást nézni, tehát felhívtuk a már meglévő kontaktjainkat és elkezdtünk lakás után mászkálni, amit 10 órán keresztül folytattunk.

Tudni kell az itteni viszonyokról, hogy nincsenek ingatlanügynökségek, mint otthon. Weboldalak vannak ugyan, ahol magánszemélyek hirdetnek, de általában nem mellékelnek képet a hirdetéshez. Úgy vannak vele, hogy minek is az, nemde? Egy lakás esetében nem fontos, hogy hogy néz ki. A legritkább esetben van kép a hirdetés mellett, de ha van, akkor előfordul, hogy a lakóközösség vagy az udvaron található krikett pálya látható rajta. Komolyan. Ez is egy azon sok dolog közül, amit nem értek itt és valószínűleg soha nem is fogok. Szóval mit tehet az ember, ha lakni akar valahol? Felhívja a kép nélküli hirdetés melletti számot és megbeszéli a tulajjal vagy az ügynökkel, hogy hol és mikor találkozzanak, hogy a lakást meg tudja nézni. A mikor általában az azonnalt jelenti. Mert az itt nem működik, hogy megbeszéltek egy időpontot mondjuk két óra múlvára. Lehet vele próbálkozni, de az illető vagy fél napot fog késni, vagy meg sem jelenik. Tehát azonnal kell találkozni. Szóval telefonálás, helyszínre indulás, ott sokáig tartó várakozás jellemzi a folyamatot. A lakások általában bútorozatlanok és 10 hónapos kauciót kell letenni, ha bérelni akarsz. Ehhez jön még az ügynök egy havi tiszteletdíja, valamint további egy havi bérletet is elbuksz, ha hamarabb felmondod a bérletet, mint amiben előre megegyeztetek. Tegnap két olyan helyen is voltunk, ahol a lakás teljesen rendben volt, csak épp a csatorna ott folyik el mellette. Mivel a csatorna itt fekália-folyamot jelent, el lehet képzelni, hogy milyen szag van a környéken. Képzeljetek el egy szép lakóparkot, aminek a közepén még medence is van, kisollóval nyírják a füvet, mindenhol virágok, kilépve a kapun azonban megcsap az iszonyatos bűz és fejbevág a nyomor: mindenhol düledező házak, mocsok és szegény emberek szakadt ruhában. Elképesztő kontraszt. A riksással való alkudozás közben egy csapat utcagyerek lépett oda hozzánk, akik elkezdték rángatni a ruhámat és mutogatták, hogy éheznek, adjak nekik pénzt. Tomi már az elején elmondta, hogy nekik nem szabad, mert ha egynek adsz, megrohamoz az összes többi. Szóval nem adtam, ők meg rángattak tovább, közben meg majd' megszakadt a szívem.

Este még mindig nem volt net a hotelben, Tominak másnap dolgoznia kellett otthonról, tehát létszükséglet volt, hogy internetes helyre költözzünk. Arra gondoltam, hogy itt vagyok egy országban, ahol lehetetlenek az emberek, ismeretlenek a viszonyok, nincsenek utcanevek, mindenhol mocsok van, nincs internet, nincs telefonom se, mert vagy ellopták vagy elhagytam, tehát el vagyok vágva a külvilágtól, és még lakásunk sincs, ahol lakjunk, másnaptól ő dolgozik, én meg 2 nap múlva kezdek. Szóval a teljes kétségbeesés és némi krokodilkönny után úgy döntöttem, hogy akkor is a javunkra kell fordítani a helyzetet.

Elindultunk hát és még tegnap este találtunk is egy kedves hotelt, ami lényegesen tisztább volt az előzőnél, meg is egyeztünk az árban és abban, hogy reggel átköltözünk. Így is történt: reggel becsomagoltuk mindenünket (immár sokadszorra az elmúlt két hétben) és áthurcolkodtunk a hotelbe. Ahol a menedzser asszony közölte velünk, hogy nem ad szobát, mert nem vagyunk házasok. Ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérna Tominál. Kiverte a balhét, aminek meglett az eredménye: kaptunk szobát, igaz, kicsit drágábban, mint amiben megegyeztünk, de legalább van hol aludnunk és van internetünk. 

Minden nehézség ellenére a belső hang még mindig azt súgja, hogy jó lesz itt. De akárhogyan is lesz: megígértem magamnak, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megszokjak itt. Akármilyen nehéz is lesz (és az most is), mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ebből a kalandból a lehető legtöbbet hozzam ki, mert az biztos, hogy én innen addig nem megyek el, amíg meg nem kapom azt, amiért jöttem. 

A Hivatal

Szürreális, ami velem történik. Vasárnap délután a Bangalore-i reptéren nem engedtek felszállni a Kuala Lumpur-ba tartó gépre, mert nem regisztráltam magam a bevándorlási hivatalnál. Habár Tomi és én is business vízumot kaptunk, nekem valamiért regisztrálnom kell magam.

Mindent megpróbáltam, hogy hassak rájuk, kérleltem és érveltem, végül sírtam is, de ez senkit nem hatott meg. Részben én is hibás vagyok, mert elhittem a cégem HR-esének, hogy a regisztrációt Malajzia után is el lehet intézni. Úgy voltam vele, hogy ő él Indiában, biztosan tudja hogy mennek a dolgok. Hisztizhettem volna, habár nem vagyok az a típus, de az az igazság, hogy ha az ember elköltözik egy másik országba, akkor el kell fogadni az ottani szabályokat. Nem számít, hogy nem érted, hogy nem tudsz vele egyetérteni vagy hogy egyenesen hülyeségnek tartod, el kell fogadnod. Ez a legnehezebb része.

Az eredeti terv az volt, hogy a Bangalore-ba való megérkezésünk utáni két napban lakást keresünk (nem találtunk), majd felszállunk a Kuala Lumpurba tartó gépre és hátizsákkal bejárjuk a maláj félszigetet, mielőtt belevetjük magunkat a munkába. A hatóság azonban felülírta ezt a tervet.

Nem volt mit tenni, átrakattuk a jegyünket szerdára (holnapra), majd visszamentünk Bangalore-ba és elkezdtünk a papírok után kajtatni. Ez azóta is tart. Ez egy 9 milliós város, területe több mint 700 négyzetkm, átjutni egyik városrészből a másikba egy vesszőfutás. Nemcsak a bűz és a szmog miatt, hanem az őrjítő forgalom miatt is, a riksásokkal való állandó harcról nem is beszélve.

Már azt hittük, hogy minden papírunk megvan, ma  reggel el is mentünk A Hivatalba (újabb átriksázás a városon), de hosszas várakozás után visszadobták az egyik igazolást, mert fénymásolat volt, nekik meg az eredeti kell. Tehát újabb riksafogás, át a város másik végébe, de nem találtuk a helyet, ahová menni kellett volna a papírért. Ez nem is csoda, mert a legtöbb helyen nemhogy házszám nincs, de még utcanév sem. A helyieknek meg általában fogalmuk sincs, hogy hogy hívják hivatalosan az utcát, ahol laknak. Felhívtuk hát telefonon a kontaktunkat, aki a papírt intézte, ő felajánlotta, hogy elhozza a papírt a hotelünkhöz (lakásunk ugyanis még mindig nincs). Most azt várjuk, hogy ideérjen, fogunk egy újabb riksát, átverekedjük magunkat az őrjítő forgalmon és újra megpróbálom elintézni a regisztrációt.

Közben tele van a testem csípésekkel és állandóan koszos vagyok, mert itt mindenhol száll a por.

Vannak persze olyan pillanatok, amik kárpótolnak az egész napos megpróbáltatásokért: szombaton megismerkedtem egy Rajasthan-i hölggyel, aki mesélt az életéről és a vallásáról, főzött nekünk isteni gyömbéres masala teát és készített zöldséges szendvicset, majd homlokomat megérintve megáldott. Az ilyen élményekért megéri. Tegnap pedig belebotlottunk egy helyi rendezvénybe, amit Ganesha istenség tiszteletére tartanak szerte az országban (erről még fogok írni később). Mindenki nagyon barátságos és kedves velünk (hivatalnokokat leszámítva), szóval alapvetően még mindig reménykedem, hogy jó lesz itt.

UPDATE: a hivatalban ismét visszautasították a kérelmemet, most egy dátum nem volt jó a 8 millió papír egyikén. Újra átriksáztunk a városon, felvettük a jó papírt, majd visszamentünk. Közben már kínunkban nevettünk az egészen. Amikor átcsap az ember feje fölött az a bizonyos sz betűs, akkor nem tud mást tenni, csak nevetni a dolgon.  Végül megkaptam a papírt, szóval holnap Kuala Lumpur, baby!