Még mindig nem egyszerű

Megjártuk Malajziát, fantasztikus út volt. El fogom mesélni nemsokára, csak előbb elmondom nektek, hogy miken mentünk keresztül az elmúlt két napban. 

Malajziából hazaérve visszamentünk a hotelbe, ahol az első napokat töltöttük, mert még mindig nem volt lakásunk. Tulajdonképpen egy nap alatt, hétfőn kellett volna lakást találni, mert Tomi mától, keddtől dolgozik. A hotelbe érve kiderült, hogy nem működik az internet. Net nélkül nem lehet lakást nézni, tehát felhívtuk a már meglévő kontaktjainkat és elkezdtünk lakás után mászkálni, amit 10 órán keresztül folytattunk.

Tudni kell az itteni viszonyokról, hogy nincsenek ingatlanügynökségek, mint otthon. Weboldalak vannak ugyan, ahol magánszemélyek hirdetnek, de általában nem mellékelnek képet a hirdetéshez. Úgy vannak vele, hogy minek is az, nemde? Egy lakás esetében nem fontos, hogy hogy néz ki. A legritkább esetben van kép a hirdetés mellett, de ha van, akkor előfordul, hogy a lakóközösség vagy az udvaron található krikett pálya látható rajta. Komolyan. Ez is egy azon sok dolog közül, amit nem értek itt és valószínűleg soha nem is fogok. Szóval mit tehet az ember, ha lakni akar valahol? Felhívja a kép nélküli hirdetés melletti számot és megbeszéli a tulajjal vagy az ügynökkel, hogy hol és mikor találkozzanak, hogy a lakást meg tudja nézni. A mikor általában az azonnalt jelenti. Mert az itt nem működik, hogy megbeszéltek egy időpontot mondjuk két óra múlvára. Lehet vele próbálkozni, de az illető vagy fél napot fog késni, vagy meg sem jelenik. Tehát azonnal kell találkozni. Szóval telefonálás, helyszínre indulás, ott sokáig tartó várakozás jellemzi a folyamatot. A lakások általában bútorozatlanok és 10 hónapos kauciót kell letenni, ha bérelni akarsz. Ehhez jön még az ügynök egy havi tiszteletdíja, valamint további egy havi bérletet is elbuksz, ha hamarabb felmondod a bérletet, mint amiben előre megegyeztetek. Tegnap két olyan helyen is voltunk, ahol a lakás teljesen rendben volt, csak épp a csatorna ott folyik el mellette. Mivel a csatorna itt fekália-folyamot jelent, el lehet képzelni, hogy milyen szag van a környéken. Képzeljetek el egy szép lakóparkot, aminek a közepén még medence is van, kisollóval nyírják a füvet, mindenhol virágok, kilépve a kapun azonban megcsap az iszonyatos bűz és fejbevág a nyomor: mindenhol düledező házak, mocsok és szegény emberek szakadt ruhában. Elképesztő kontraszt. A riksással való alkudozás közben egy csapat utcagyerek lépett oda hozzánk, akik elkezdték rángatni a ruhámat és mutogatták, hogy éheznek, adjak nekik pénzt. Tomi már az elején elmondta, hogy nekik nem szabad, mert ha egynek adsz, megrohamoz az összes többi. Szóval nem adtam, ők meg rángattak tovább, közben meg majd' megszakadt a szívem.

Este még mindig nem volt net a hotelben, Tominak másnap dolgoznia kellett otthonról, tehát létszükséglet volt, hogy internetes helyre költözzünk. Arra gondoltam, hogy itt vagyok egy országban, ahol lehetetlenek az emberek, ismeretlenek a viszonyok, nincsenek utcanevek, mindenhol mocsok van, nincs internet, nincs telefonom se, mert vagy ellopták vagy elhagytam, tehát el vagyok vágva a külvilágtól, és még lakásunk sincs, ahol lakjunk, másnaptól ő dolgozik, én meg 2 nap múlva kezdek. Szóval a teljes kétségbeesés és némi krokodilkönny után úgy döntöttem, hogy akkor is a javunkra kell fordítani a helyzetet.

Elindultunk hát és még tegnap este találtunk is egy kedves hotelt, ami lényegesen tisztább volt az előzőnél, meg is egyeztünk az árban és abban, hogy reggel átköltözünk. Így is történt: reggel becsomagoltuk mindenünket (immár sokadszorra az elmúlt két hétben) és áthurcolkodtunk a hotelbe. Ahol a menedzser asszony közölte velünk, hogy nem ad szobát, mert nem vagyunk házasok. Ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérna Tominál. Kiverte a balhét, aminek meglett az eredménye: kaptunk szobát, igaz, kicsit drágábban, mint amiben megegyeztünk, de legalább van hol aludnunk és van internetünk. 

Minden nehézség ellenére a belső hang még mindig azt súgja, hogy jó lesz itt. De akárhogyan is lesz: megígértem magamnak, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megszokjak itt. Akármilyen nehéz is lesz (és az most is), mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ebből a kalandból a lehető legtöbbet hozzam ki, mert az biztos, hogy én innen addig nem megyek el, amíg meg nem kapom azt, amiért jöttem.