Bommanahalli

Így hívják a helyet, ahol a munkahelyem van. Bangalore egy külvárosi része ez, mind közül az egyik legrosszabb, amit eddig láttam. A felüljárón rohannak a járművek, alul szintén, azzal a különbséggel, hogy felül vannak sávok és menetirány is, amit be is tartanak az autósok, míg mindez alul csak egy jó tanács. Még mindig nem sikerült megszoknom, félek, már nem is fogom. Minden reggel rácsodálkozom az állapotokra, amik a buszról leszállva fogadnak. A rohanó járművek, a hangos dudaszó, a kosz és a bűz alapozzák meg a hely hangulatát. Egy kilométer hosszan gyalogolok a szálló porban az út szélén a buszmegállótól az irodáig és minden alkalommal azon jár az agyam, hogy ez nem lehet igaz, hogy ez nem lehet valóság, hogy az egész egyszerűen szürreális. Olyan, mintha egy Bosch-festményben lennék, ahol az ijesztő és fura alakok álomszerű valamivé mosódnak össze előttem, mintha nem is e világi lenne az egész környezet. A velem szembejövő sötét szempárok hosszan fürkésznek és úgy érzem, hogy ha belenézek a szemükbe, szinte fogva tartják a tekintetemet. A lehetetlen bundázatú, cakkos fülű, sovány kóbor kutyák lapos kúszásban kerülgetik a velem szembejövő mezítlábas asszonyokat, akiknek arany ékszer van az orrában és a fejükön hordják a vizet vagy az építkezési hulladékot. A sárga földből mindenhonnan vezetékek állnak ki, a férfiak a földön kuporogva iszogatják reggeli teájukat a koszos bódék előtt és lassan fordítják felém a tekintetüket, de miután egyszer rám emelték, el se néznek többé, addig figyelnek, amíg el nem tűnök a látóhatáron. A mindenféle csillogó dísszel teleaggatott, agyonmázolt parkoló teherautók mellett meg úgy pisilnek a férfiak, mintha olyan, hogy szemérem a világon se létezne. 

Utolsó napjaim egyikén el fogom vinni a kamerát és a fényképezőt, hogy megörökítsem Nektek, meg magamnak is, mert ez az a hely, amit soha nem akarok elfelejteni, mert mindig emlékeztetni fog arra, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy Magyarországra születtem.

Szerencse

Bekövetkezett az, amiről mindig tudtam, hogy be fog, csak azt nem, hogy mikor: összeszedtem valami betegséget. Kedd óta tart a dolog: hasmenés, hányinger, fejfájás, láz és ezek tetszőleges kombinációja. Mára már nagyon gyenge lettem, mert nem bírok enni, úgyhogy ha Tomi hazaér, bevisz a kórházba. Biztos nagyon funky lesz. 

Szerintem a csapvíz az oka. Habár eddig is abban mostam fogat és a gyümölcsöt is így tisztítottuk, a hétfői ebédhez leveles salátát készítettem és szerintem több víz maradt rajta, mint ajánlatos. Borzalmas belegondolni is, hogy ilyen kis mennyiség ennyire kicsinálja a szervezetemet, a világon pedig egy milliárd ember ezt issza. Egy milliárd, azaz a Földön élő minden hetedik ember! Az ENSZ szerint ennyien nem jutnak tiszta ivóvízhez, mert nincs rá pénzük, hogy megvegyék.

Az utóbbi időben elég sok időm volt gondolkodni az ágyam és a wc között ingázva és megint csak arra jutottam, hogy iszonyatosan szerencsés vagyok, hogy Magyarországra születtem. Az ember olyan könnyen tekinti természetesnek azokat a dolgokat, amikbe beleszületett, pedig nem azok ám, nagyon nem! Örüljetek, hogy olyan országban élhettek, ahol tiszta víz folyik a csapból és ihattok belőle anélkül, hogy megbetegednétek. A Földön élő hét milliárd ember nagyon nagy része nem ilyen szerencsés.

Munkamorál

A kollégáim elég lazán kezelik ezt a munkahelyet. Csütörtökönként mindenki otthonról dolgozik, ami azt jelenti, hogy be vannak jelentkezve a gmail-be, hogy mindenki más lássa, hogy a gép előtt ülnek, valójában persze senki nem csinál semmit. Péntekenként általában házon kívül ebédelünk, ami még a szokásosnál is hosszabb ideig tart. Utána rendszerint kávézni megyünk az egyik plázába, ahonnan meg már nem megyünk vissza az irodába, mert minek is, elvégre péntek van.

A főnököm egy hónapon keresztül nem volt hajlandó megcsinálni a közös projektünk rá eső részét. Kértem személyesen, hívtam telefonon, emailt is írtam, de semmi változás nem történt. Az amerikai elnökválasztás napján egész délelőtt a gép előtt ültek az ír kollégámmal és visítva szurkoltak Obamának órákon keresztül. Miután vége lett az őrjöngésnek, megint megpendítettem, hogy megcsinálhatná a feladatát, mire közölte, hogy sajnos nem ért eddig rá, mert nagyon elfoglalt volt. Azóta sem csinálta meg, a projektet töröltük.

Anindyu, a grafikus délelőtt 11-kor küldött egy üzenetet, hogy nem ér be ebéd előtt, mert éppen mos.

Egyik nap nagyon esett az eső, erre senki nem jött be az irodába rajtam kívül, mert féltek, hogy megáznak.

Múlt hét pénteken a PR-os Vandana talált egy oldalt a neten, amin trükkös játékok vannak. Az egyiknek az a lényege, hogy egy macskát kell bekeríteni egy adott nagyságú pályán, de a macska nagyon ügyes és nehéz túljárni az eszén. Vandana elküldte mindenkinek a linket, így az egész iroda órákon keresztül a macskát kergette, akinek meg sikerült bekeríteni, azt nagy ovációval megünnepelték.

Anish, a marketinges, aki mellettem ül, már másfél órája a FarmVille-lel játszik, most épp salátát ültet. Komolyan.

Én meg Nektek írok ahelyett, hogy azt csinálnám, amiért a fizetésemet kapom.

Kell egy tehén

A cím nem egy most szerveződő mozgalomra utal, hanem szó szerint értendő: kell egy tehén. Megmagyarázom:

Eddig nagyjából meg volt oldva a közlekedés a munkahelyem és a lakás között, mert reggel elmentem busszal, este visszahozott motorral a kollégám, Anish. Az utóbbi napokban viszont Anish vagy nem jön be dolgozni, vagy a feleségéért kell mennie, ezért nekem alternatív megoldás után kell néznem. Tomit se rángathatom ki minden nap a világ végére, hogy hozzon el a munkahelyemről, így is elég időt tölt a forgalomban szegény. 

Marad a busz, amivel önmagában semmi baj nincs. A baj azzal a kétszer másfél kilométerrel van, amit a munkahelyem és a buszmegálló, illetve a buszmegálló és a lakásunk között gyalog meg kell tennem. Vadászpilótának is beillő képességeim odáig fejlődtek, hogy már a legapróbb szívdobbanás nélkül viselem, ha tőlem három centire ötszáz decibellel rám dudál egy kamion, ha érintőre vesznek a sebesen száguldozó járművek, illetve akkor se rezzenek össze, amikor percenként négyszer majdnem elgázolnak. Amúgy elég ostoba vagyok, vagy legalább is elég lassú a felfogásom, mert két hónap ittlét sem tudta kiölni belőlem a természetes reakciót, amit a zöld gyalogoslámpa felvillanása kivált. Én buta ilyenkor megnyugszom és mindig el akarok indulni abban a hitben, hogy majd most biztonságosan átkelhetek az úton. Szerencsére egy orrom előtt százzal elhúzó jármű ilyenkor mindig figyelmeztet, hogy hohó, nem Európában vagy, barátom! Ez itt India! Otthon, ha zöld a lámpa a gyalogosnak, akkor nagy a valószínűsége, hogy átkelhetsz az úton, nem fognak elütni. Itt fordítva van: ha piros a lámpa, akkor van rá esély, hogy sehonnan sem jön jármű és ha szerencsés vagy, ilyenkor átiszkolhatsz a túloldalra. Ha viszont zöld a lámpa a gyalogosnak, akkor biztos lehetsz benne, hogy valamelyik irányból rád engedik a forgalmat és ilyenkor nikkelbolhára emlékeztető módon pattogsz egyik irányból a másikba kicselezve a rohanó és dudáló járműveket, közben meg szurikáta-módjára kapkodod a fejed ide-oda, mert sosem tudhatod, hogy melyik irányból érkezik a veszély. Mivel ebben a remek élményben az utóbbi pár napban többször is volt részem, rájöttem, hogy sürgős megoldásra van szükség, ha biztonságban haza akarok érni. Miután tegnap leszálltam a buszról és elindultam, hogy a ház és a buszmegálló közti másfél kilométert megtegyem, szembejött velem a megoldás az utcán. A nagy, barna, kövér tehén egy darabig mellettem baktatott és ez bizony nagyon sokat segített a helyzetemen: az addig agresszív és sebes járművek már nem vettek érintőre, nem dudáltak annyit, hanem szépen lelassítottak és kikerültek. Nem kellett többé cikk-cakkozva ugrálnom az autók elől, a fejemet idegesen ide-oda kapkodva: biztonságban voltam, a tehén védelmet jelentett. Gondolkoztam rajta, hogy valami zöldséget lógatva az orra előtt hazáig kísértetem magam, de sajnos pár száz méter után ideiglenes testőrömet elcsábította egy hatalmas szemétrakás, amiből nekiállt falatozni. Hiába vártam, hogy hátha meggondolja magát és két szép szememért otthagyja a bűzös kupacot, nem tette. Folytattam hát a vesszőfutást az autók között és közben azon gondolkoztam, hogy honnan lehetne szerezni egy tehenet. Mindenhol ott vannak ugyebár, nem lenne nehéz elkötni egyet. Ha valahogy rá tudnám venni, hogy jöjjön velem haza, a probléma akkor sem lenne megoldva, mert nem tudnánk hol tartani. Ezért arra jutottam, hogy be kéne tanítani két jószágot: az egyiket arra, hogy a munkahelyem előtt várjon délután és tegye meg velem a buszmegállóig vezető utat bástyaként védelmezve engem, a másikat pedig arra, hogy a buszmegállóban várjon, ahol leszállok és jöjjön velem haza. Már le is gugliztam a "Rent a cow in India" kifejezést, de nem találtam semmi használhatót. Várom a javaslatokat.

Abszurd

Ez a legjobb szó, amit erre az országra mondhatok. Néhány példa:

Lyukas a busz alja. De nem kicsit, nagyon. Akkora lyuk volt rajta, hogy láttam az alattunk futó aszfaltot, egy kisebb gyerek simán kieshetett volna rajta. Azért a buszsofőr megállt az ÚT KÖZEPÉN, hogy a jegyellenőr leszaladhasson virágfüzérért, amit aztán a törött visszapillantó tükörre helyezett, mert anélkül ugye nem mehetünk sehová.

Valamelyik nap három tehénnel jöttem haza. Egy foltos, egy szürke, egy barna, meg én szépen lassan baktattunk egymás mellett az úton kábé negyed óráig. Néha rám néztek, néha rájuk néztem, tudomásul vettük a másik jelenlétét és sétáltunk haza. Nagy előnye, ha tehénnel mész haza, hogy az autók megállnak, vagy kikerülnek, de semmiképp se akarnak elütni. Ha egyedül mész, ez nincs így. A tehén többet ér, mint a gyalogos.

Tegnap egy esküvőn voltunk, bár nem voltunk meghívva. Egyik percben még az utcán tépelődünk, hogy merre menjünk tovább, másik percben már A SZÍNPADON állunk az ifjú pár mellett, ők mint a karácsonyfa - talpig aranyban és csillogásban, mi farmerben és pólóban arcunkra fagyott vigyorral, vörös fejjel tűrtük a fényképezőgépek kattogását és a videókamera melletti hatalmas lámpa szemünkbe világítását. Erről még lesz szó az Éva-n.

Múlt héten egy vaddisznó evett az út szélén lévő szemétrakásból, mellette pedig egy vörös színű kutya végezte a dolgát. Miután készen lettek - egyik az evéssel, másik a másikkal - beügettek a bozótosba.

Ilyenek vannak itt.

Felelősség

Ma belement egy motor Tomi motorjába az úton. Balról előzött a pasi, bevágott Tomi elé, a motorok összeakadtak és egy előttük lévő autó állította meg őket. Senkinek nem lett baja, a motor picit megsérült. Egyértelműen a másik volt a hibás, de ahogy megálltak, a pasi gázt adott és elhúzott, Tomi hiába kiabált utána. Ez nem az első eset egyébként, hogy ütközésnél/koccanásnál elhúznak vagy még nekik áll feljebb, noha egyértelmű, hogy az ő hibájukból történt a dolog. 

Ez az egész arról szól, hogy beléjük van kódolva a felelősség alól való kibújás. Ez nem az egyén hibája, hanem a társadalomé, ami ilyenné teszi őket. Amikor a nők ivarérettek lesznek (vagy még azelőtt), férjhez adják őket, és onnantól kezdve csak a gyerekszülés és a háziasszonyi feladatok ellátása a reszortjuk. A férfiak hazaviszik az új asszonyt a házhoz, de ez nem jelenti azt, hogy ők ketten önálló életet kezdenének. Az ún. joint family lényege az, hogy generációk élnek együtt, ahol az idősebbek diktálnak. Jellemző, hogy közös bankszámlájuk van és a családfő apanázst ad az akár már felnőtt fiának is, aki ennélfogva nem tanul meg bánni a pénzzel, nem tud ügyeket intézni sem, mindenben a családfőre kell támaszkodnia. 

Vandana, a kolléganőm 25 éves és előző hétvégén volt először olyan az életében, hogy egy éjszakát házon kívül töltött; elment a barátaival kirándulni. De ezt is nagy harcok árán alkudozta ki az apjától, aki ki volt borulva, hogy a lánya valahol máshol tölti az éjszakát. Szintén ő mesélte, hogy mester képzése alatt (angol irodalmat hallgatott az egyetemen) egyszer kihagyott egy szemináriumot, amiért büntetést kapott: hétvégén be kellett mennie az egyetemre és beülni a tanulószobába egy egész délutánra és ott tanulni - szilencium magyarul, csak az nálunk a 70-es években volt Magyarországon, most pedig 2012-t írunk. Az is mindennapos dolog, amikor például a menedzsment hallgatókat üzemlátogatásra viszik, akkor egyesével libasorban kell haladniuk, méghozzá szigorú csöndben. És ezek huszonéves felnőttek! Szóval hiába vagy felnőtt, úgy bánnak veled, mint egy gyerekkel. A szülő dönt a pénzügyeidről, hogy hová mehetsz és mikor és kivel, na meg arról is, hogy ki lesz a társad egy életen át. Éppen ezért nem tanulnak meg bánni a pénzzel, menedzselni az életüket vagy elismerni, ha hibáztak: mert nem kerültek soha olyan szituációba, hogy ezek a képességek kifejlődhettek volna. A rendszer így tud önfenntartó lenni: ha öntudatos, felelősségteljes felnőtteket nevelnének a gyerekekből, egy egész generáció lázadna fel a kényszerházasságok és a joint family intézménye ellen.

Most sok mindenről szó lesz

Ma megcsináltam életem első interjúját angolul. Nem is ment rosszul, bár nem az anyanyelvemen férkőzni közel az interjúalanyhoz nem egyszerű dolog. Az újság, ahová lesz a cikk, sikersztorit akart: valakit, aki szegény családból jött és megcsinálta a maga szerencséjét. Ha készen lesz és tetszik a szerkinek annyira, hogy megjelenteti, megírom Nektek, hogy hol olvashatjátok.

Amúgy pocsék napom volt. Reggel kiderült, hogy a légitársaság, ahonnan a Delhibe szóló repjegyünket vettük, kvázi tönkrement. Már hónapok óta haldoklott, pár napja pedig sztrájkol az egész személyzet, így a járatunkat törölték. Mivel ez India, nem Európa, nem tudom, hogy viszontlátjuk-e azt a pénzt valaha. Azt sem tudom, hogy Delhit és a Taj Mahal-t látom-e valaha: a jegyárak már az egekben vannak, sztornóztuk az utat. Ezen a hétvégén Pondicherry-be akartunk menni, ez egy francia település a dél-keleti parton. Az időjárás felülírta a tervet, mert leszakadt az ég Pondicherry felett és az előrejelzések szerint nem is hagyja abba az esést az elkövetkezendő napokban. Újraterveztük az utat a másik irányba, nyugatra akartunk indulni. Ma kiderült, hogy oda se mondanak jó időt, illetve Tomi főnöke is játssza a kemény menedzsert és nem akarja odaadni a pénteket szabadnapnak. 

Hazafelé a munkahelyemről majdnem elgázoltak, megáztam és majdnem megharapott egy kóbor kutya, de ilyen apróságokon már nem akadok fenn. Amikor viszont a riksás próbált lehúzni pénzzel, csak mert fehér vagyok és nő, kiakadtam és megkérdeztem tőle, hogy miért nem akar tisztességesen dolgozni. Persze költői kérdés volt, de nem állhattam meg. Annyira próbálom távolabbi nézőpontból nézni ezt az egészet és örülni annak, hogy testközelből tapasztalhatom meg, hogy hogy működik egy fejlődő gazdaság (ezért (is) jöttem ide), de amikor rossz kedvem van, akkor bizony minden fekete, fekete, fekete. Ez idézet volt. De ahogy már mondtam, ez egy érzelmi hullámvasút, mert amikor viszont jó kedvem van, akkor minden sárga, kiszínezném vele az életem (ma nagyon költői vagyok). 

Be is fejezem, kérem kapcsolja ki.

Egy kis adalék

Találtam egy nagyon jó TED-előadást, ami annak próbál utánajárni, hogy mi a magyarázata a Kelet és Nyugat közti kulturális különbségeknek. Részben sikerül is neki, ajánlom azoknak, akiket érdekel ez a téma - engem ez mostanság nagyon foglalkoztat.

A videót itt nézhetitek meg.

Kultúrsokk

Mielőtt idejöttem, azt gondoltam, hogy olyan dolgokkal lesznek gondjaim, mint a túl fűszeres étel, mint a horrorisztikus forgalom vagy éppen az indiaiak hírhedt munkamorálja: hogy állandóan sürgetni és noszogatni kell őket, maguktól semmit nem csinálnak. Ezekre inkább csak rácsodálkoztam, de nagyon gyorsan megszoktam őket. Első nap például sírtam, amikor be kellett mennem dolgozni, mert olyan szörnyűek a közlekedési viszonyok arrafelé. Egész Indiában azok, de Bommanahalliban, ahol a cég van, még annál is szörnyűbbek. Második nap még mindig ki voltam borulva, de azóta szép lassan hozzászoktam. Múlt héten az iroda előtt felbuktam egy méretes döglött patkányban, de már csak nevettem rajta. Ugyanez volt az étellel és a munkamorállal. Rácsodálkoztam, el is borzadtam, aztán megszoktam.  

Amikor az ember a megszokottól gyökeresen eltérő helyre költözik, akkor legjobb, ha beletörődik, hogy csecsemő módjára mindent újra kell tanulnia: a kommunikációt, a viselkedési normákat, a közlekedést, a bevásárlást, mindent az ég világon. Máshogy nem megy. Vegyük például a közlekedést. Európában, ha gyalogosként közlekedsz és zöldre vált a lámpa, nagy valószínűséggel elindulhatsz, mert tudod, hogy nem gázolnak el. Ez itt nem így van. Örökké figyelned kell, olyan vagy, mint egy szurikáta, aki kidugja  a kis fejét a lyukból és olyan gyorsan kapkodja jobbra és balra, amilyen gyorsan csak tudja, mert sosem tudhatja, hogy honnan érkezik a halálos veszély. Európában nem mész át a másik sávba sosem (max, ha előzöl), de legalábbis akkor biztosan nem, ha látod, hogy jön szembe valami. Itt ez nem így van. A KRESZ itt nem egy követendő valami, hanem valami olyan, amit ignorálnod kell annak érdekében, hogy túlélj. Otthon megbüntetnek, ha megszeged, vagy elütnek, itt meg akkor ütnek el, ha követed. A közlekedés titka az, hogy kövesd a többieket. A csordával kell mozognod, akármilyen szabálytalanok is legyenek, különben bajba kerülsz. Higgyétek el, ez egy olyan dolog, amit meg lehet szokni – nehezen ugyan, de meg lehet. Hasonló dolog az étkezés is: elfogadod és egy idő után meg is szokod, hogy jobb kézzel nyúlhatsz az ételhez. A különböző viselkedési normák is olyanok, hogy akármilyenek is, elfogadod őket és idomulsz hozzájuk: nem fogod meg a másik kezét az utcán, nem adsz neki puszit és tartózkodsz mindenféle érzelmi megnyilvánulástól. Szóval a hétköznapi életben az alkalmazkodás sikeres lehet és esetemben azt hiszem az is – egy bizonyos pontig.

A valódi problémát ennél komolyabb kulturális különbségek okozzák.  Még mielőtt megvádolnátok azzal, hogy valamiféle eszmei magaslaton állva lenézem a más kultúrájú embereket, hadd mondjam el, hogy a kulturális pluralizmus legnagyobb hívekét jöttem ebbe az országba, hiszek az egyenlőségben vonatkozzon az a nemi, politikai, etnikai, attitűdbeli, stb. különbségekre. Úgy jöttem ide, hogy megfogadtam, hogy nyitott leszek és be-és elfogadom azt, amit itt tapasztalok. De sajnos nem megy minden esetben. Elmondom mire gondolok: az emberek attitűdjére. Ez egy olyan ország, ahol a kasztrendszer – habár el lett törölve – ugyanúgy része a hagyományoknak és a gondolkozásmódnak, mint 200 évvel ezelőtt. Itt a nőknek nincsenek jogaik, a kényszerházasságok teljesen normálisak, csak úgy, mint a becsületgyilkosságok. A válás szégyen és függetlenül attól, hogy kinek a hibájából történt, a nőt és családját bélyegzik meg miatta. A lánycsecsemőket nem ritkán meggyilkolják, ezért például az orvos nem mondhatja meg a gyermek nevét a szülőknek a terhesség alatt. A lánygyermek ugyanis kevésbé értékes, mert sokba kerül kiházasítani. Az északi államokban extrém mértékű a szexuális bűncselekmények aránya, ennek számos oka van, de az egyik mindenképpen az, hogy a nőket tárgyaknak tekintik és a köztudatban az a felfogás él, hogy a nő testével és akaratával a férfi rendelkezik. Vidéken nem ritka az sem, hogy a közösség egy-egy nő tagját a szellemekhez adják feleségül, ami azt jelenti, hogy kivégzik őket. Nem általánosítok, nyilván nem minden indiai gondolkozik így, de az újságokban mindenhol ilyesmikről lehet olvasni, plusz a kollégáim is megerősítették, hogy ezek a dolgok bizony részei az itteni életnek. Észrevehető ugyan valamiféle változás; főleg az én generációm, a huszonévesek azok, akik elkezdtek egy kicsit másképp gondolkozni, de az tény, hogy ez a változás nagyon lassú és csak a társadalom vékony rétegét érinti. Amikor a kollégáim elmesélik, hogy ilyen és ehhez hasonló dolgok estek meg a rokonaikkal, vagy amikor azt olvasom, hogy egy rendőrségi vezető egy fiatal lány megerőszakolására reagálva azt mondja, hogy az ilyen esetek a nők hibájából történnek, mert ha egy nő egyedül mászkál éjjel az utcán, akkor ne csodálkozzon, ha ez történik vele, akkor a liberális énem fellázad.

Ilyenkor nagyon nehéz nem ítélkezni, nagyon nehéz. Minden alkalommal el kell mondanom magamnak, hogy nem szabad és nincs is értelme az én mércém szerint véleményt alkotni arról, ami itt történik, mert annyira mások a gyökerek, a szokások és a történelmük is, hogy semmi értelme nincs ítélkezni. Még csak véleményt alkotni se nagyon. Ehelyett próbálom megérteni mindazt, ami itt történik. Próbálom megérteni, hogy miféle társadalmi, kulturális vagy vallási okok okozzák ezeket a nagy különbségeket a két világom – az otthoni és a mostani, ideiglenes – között.

Például amikor a becsületgyilkosságokról beszélgettünk, akkor értelemszerűen felháborodtam. De mielőtt eldöntöttem volna, hogy akik ezt csinálják, azok tanulatlan, ostoba, barbár stb. emberek, leállítottam magam és nagyon sokszor elmondtam magamnak, hogy nem ítélkezünk, hanem elemzünk. Jaj, de nehéz ez, el se hinnétek. Mert már a gondolattól is sikítófrászt kap az európai, ha azt hallja, hogy mondjuk a becsületgyilkosságokat egyes helyeken normálisnak tartják vagy legalábbis nem feltétlenül  büntetik. DE az van, hogy míg az én kultúrámban a keresztény hagyományok és a törvények egyaránt tiltják a becsületgyilkosságot (és minden egyéb gyilkosságot is persze), addig itt a hagyomány nemhogy nem tiltja, de egyenesen megköveteli, a törvény pedig ugyan tiltja, de sok esetben nem szankcionálja. Ez egy olyan ország, amit a tradíciók irányítanak, ahol az egyén - az európaiakkal ellentétben - nem individuumként határozza meg önmagát, hanem a közösség tagjaként, ez pedig az élet minden területén érezteti a hatását.

Azért is nehéz ez a dolog, mert ahhoz, hogy megértsd a rendszer működését, nem tudsz máshoz nyúlni, csak az eddigi tapasztalataidhoz. Ahhoz, hogy értelmezd a dolgokat, arra a referenciakeretre van szükséged, amiben felnőttél. Ez pedig a keresztény, európai kultúrkör, ami meghatározza a gondolkodásmódodat, a percepciódat, a viselkedésedet, és ami szerint nem ölünk meg csecsemőket, nem kényszerítünk másokat házasságra, stb. Szóval a 22-es csapdája, mert nem  ítélkezni akarok, hanem csak megérteni a dolgokat és elemezni őket, de ahhoz, hogy értsem és elemezzem őket, csak az eddigi tapasztalataimhoz tudok nyúlni, amik pedig a kultúra által meghatározottak, amiben felnőttem.

Ezeket a gondolatokat naponta többször lefuttatom magamban. Ez az igazi kultúrsokk, nem a patkány a munkahelyen vagy a bal kézzel feneket törlő indiaiak.

Bálkirálynő

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer éppen Indiában választanak bálkirálynővé, pedig így történt. Pénteken 4-kor mindenki lecsapta a tollat és a billentyűzetet, majd ügetett le az ebédlőbe az említett népünnepélyre. Úgy kezdődött, hogy négy csapatba osztottak minket, majd minden csapat kapott két-két botot. A feladat az volt, hogy a rendelkezésünkre bocsátott színes szalagokkal és matricákkal dekoráljuk ki a botokat tíz perc alatt. Ahogy elhangzott az ukáz, mindenki szörnyen izgatott lett, elkezdtek kiabálni és kapkodni, rohangálni a teremben föl-és alá. Ismét egy olyan szituáció volt, amit sem nem értettem, sem pedig azonosulni nem tudtam vele, mert annak ellenére, hogy bennem is bennem van a gyerek és sokszor elő is jön, az az őrjöngés, amit a botok dekorálása körül rendeztek, erős túlzásnak tűnt. A csapatomban lévő lányok felváltva kapkodták ki egymás kezéből az eszközöket, mindegyikük ki akarta venni a részét a díszítésből. Az eredményhirdetés koncepciója sem volt világos, mert a sem a győztes, sem a többiek nem kaptak semmit, ellenben mindegyik csapat ugyanolyan hangosan ordított az eredményhirdetéskor, függetlenül a helyezéstől. Igazából az van, hogy szerintem egyszerűen imádják a hangzavart, ez pedig az utcán, az üzletekben és úgy látszik versenyhelyzetben is megmutatkozik. 

Ezután táncoltunk. Az, hogy szürreális, nem fejezi ki azt, ami ott történt. Képzeljetek el engem, amint indiai népviseletbe öltözve szalagos botokkal a kezemben csapkodok össze-vissza a panjabi zene ütemére, közben pedig körbe-körbe sétálunk az ebédlőben, néha pedig párba rendeződve ütjük a botokat tovább. Persze a többiek se festettek akárhogy:Vijay, az egy órával azelőtt még tetőtől talpig Ralph Lauren-be öltözött cloud company CEO-ja most virágmintás, bordó bársonykaftánban feszített, lábán felfelé pördülős, aranysújtásokkal feldíszített papucsot viselt, és a tánctól úgy izzadt, mint kurva a templomban. Mindezt nem lehetett kibírni röhögés nélkül, pedig igazán igyekeztem visszafogni magam. Miután kitáncoltuk magunkat, bálkirályt és királynőt választottak. Ez utóbbi én lettem, nyilván csak jófejségből - megpróbálták a magyar kislányt beintegrálni a társaságba, ami tekintve az előző pár óra eseményeit nem nagyon sikerült, de azért nagyon értékeltem a gesztust. Kaptam a nyakamba egy sárga szalagot, a fejembe pedig egy ékköves koronát. Érdekes módon a bálkirály is ugyanezt kapta, neki rózsaszín kövek voltak a koronáján.

Vállalati kultúra

A főnökömnek, Kaushalnak tegnapelőtt születésnapja volt. Úgy ünnepeltük meg, hogy délután négykor egy emailben megkapott körüzenet hatására mindenki összegyűlt az ebédlőben, Kaushal kibontotta a csomagot, amiben egy szép torta lapult, majd mindenki elkezdett tapsolni. A taps egyre türelmetlenebb lett, majd az ünnepelt szerzett valahonnan egy kést (ekkor már rettenetesen tapsoltak), kivágott a tortából egy parányi szeletet, majd villámgyorsan hátraugrott. Ekkor hirtelen mindenki rávetette magát a tortára és kézzel-lábbal elkezdték darabokra szedni, a darabokat meg a szájukba pakolni, én meg csak pislogtam, hogy mi történik. Senki nem kívánt boldog szülinapot Kaushalnak, a tortát azonban 20 másodperc alatt eltüntették. Ezután mindenki visszahúzott dolgozni. 

Holnap megint lesz valami hupákolás (nagyon szeretnek ünnepelni), ezért ma elmentem egy kolléganőmmel tradicionális indiai ruhát venni. Be is szereztem egy szép tengerkék darabot, hozzá fülbevalót és holnap abban fogok pompázni. Mindenki be fog öltözni, Ankita kolléganőm lesz a bíró, aki eldönti, hogy ki öltözött fel a legszebben. Majd a kezünkbe fogunk valamiféle botokat és körbeállva ütögetjük őket egymáshoz. Aztán eszünk és iszunk természetesen. Érdekes módon senki nem tudta megmondani a cégnél, hogy miről szól ez az egész cirkusz, de legalább mindenki nagyon lelkes. Valójában erről az ünnepről van szó: http://en.wikipedia.org/wiki/Dandiya_Raas

Ígértem bejegyzést Malajziáról, itt egy összefoglaló, majd részletezem is, ha lesz időm:

http://www.evamagazin.hu/mai_tipp_program_es_utazas/24550_india_blog_2_resz.html

Így indul

Nehezen, de találtunk lakást. Mivel nem szerettük volna a már említett 10 havi kauciót lerakni (Isten tudja viszontlátjuk-e azt a pénzt valaha), sem az ügynöknek jutalékot fizetni, sem idekötni magunkat határozott időre, úgy döntöttünk, hogy más megoldás után nézünk. 

Vannak úgynevezett serviced apartment-ok, amelyek jellegükben a hotel és az albérlet között helyezkednek el félúton. Kisebb, de általában drágább, viszont berendezett ingatlanok ezek, melyekhez járnak bizonyos szolgáltatások, például reggeli, mindennapos takarítás, portaszolgálat, stb. Nem kell kauciót letenni, bármikor leléphetünk (ez a tudat engem igen megnyugtat), csupán havonta kell fizetni a tulajnak a bérleti díjat. Mi úgy döntöttünk, hogy lemondunk a szolgáltatások egy részéről, valamint elmondtuk a tulajnak, hogy fél évre tervezünk, ezzel sikerült jelentősen lenyomni az árat - körülbelül a felére. Így most annyit fizetünk havonta, mintha béreltünk volna egy tejesen üres lakást, de azt még pluszba nekünk kellene bebútorozni, kauciót kellene fizetni, és biztosan idekötne minket fél évre. Szóval mind anyagilag, mind minden egyéb értelemben jobban jártunk.

A munkahelyemre vezető út egy horror, a szó legszorosabb értelmében. Most próbálkozhatnék azzal, hogy leírom, hogy miért. Használhatnék mindenféle jelzőt, színes, láttató erejű költői képeket, de úgyse érne semmit: minden képzeletet felülmúl az, ami reggelente történik. Ezért majd magammal viszem valamelyik nap a kis kézi kamerát és megmutatom nektek, hogy hogyan lehet egy közlekedési szabályok nélküli országban buszt fogni, arról leszállni és átverekedni magad egy hat sávos autópálya szélességű úton, ahol nincsenek sávok, sebességlimit, de menetirány se, a gyalogosnak pedig kerítéseken kell átmásznia, hogy átjusson egyik oldalról a másikra - ugyanis se felüljáró, se zebra, se semmi nincs nekik. Első reggel sírtam, mert azt gondoltam, hogy nem fogom ezt túlélni (a szó legszorosabb értelmében), de azóta már többször végigcsináltam, nem lett bajom, és tulajdonképpen másokat se láttam meghalni az úton (egy alkalmat leszámítva). Szóval meg fogom szokni. Azért reggelente, amikor az említett autópálya mellett bandukolok a mocsokban és a porban, eszembe jut, hogy most akár kényelmes bőrcipőben is tipeghetnék a Király utcán a munkahelyemre Budapesten, ami innen a legtisztább városnak tűnik a világon. Felszállhatnék a piros metróra, ami olyan tiszta, hogy akár az üléseiről is ennék. Sétálhatnék a Körúton, ami csendes, tiszta és friss levegőjű. De akkor nem lenne részem olyan kalandokban, amiket most átélek: fantasztikus emberekkel találkozom, olyan beszélgetésekben van részem, amik inspirálnak, olyan dolgokat élek át, amik formálnak. És nem utolsó sorban eljutok olyan helyekre, ahová álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer eljuthatok. November elején Delhiben töltöm az indiai nemzeti ünnepet, a Deewali-t és megnézzük a Taj Mahal-t. A TAJ MAHAL-t! Szóval ez egy ilyen bicikli, és addig, amíg úgy érzem, hogy megéri, maradok.

Még mindig nem egyszerű

Megjártuk Malajziát, fantasztikus út volt. El fogom mesélni nemsokára, csak előbb elmondom nektek, hogy miken mentünk keresztül az elmúlt két napban. 

Malajziából hazaérve visszamentünk a hotelbe, ahol az első napokat töltöttük, mert még mindig nem volt lakásunk. Tulajdonképpen egy nap alatt, hétfőn kellett volna lakást találni, mert Tomi mától, keddtől dolgozik. A hotelbe érve kiderült, hogy nem működik az internet. Net nélkül nem lehet lakást nézni, tehát felhívtuk a már meglévő kontaktjainkat és elkezdtünk lakás után mászkálni, amit 10 órán keresztül folytattunk.

Tudni kell az itteni viszonyokról, hogy nincsenek ingatlanügynökségek, mint otthon. Weboldalak vannak ugyan, ahol magánszemélyek hirdetnek, de általában nem mellékelnek képet a hirdetéshez. Úgy vannak vele, hogy minek is az, nemde? Egy lakás esetében nem fontos, hogy hogy néz ki. A legritkább esetben van kép a hirdetés mellett, de ha van, akkor előfordul, hogy a lakóközösség vagy az udvaron található krikett pálya látható rajta. Komolyan. Ez is egy azon sok dolog közül, amit nem értek itt és valószínűleg soha nem is fogok. Szóval mit tehet az ember, ha lakni akar valahol? Felhívja a kép nélküli hirdetés melletti számot és megbeszéli a tulajjal vagy az ügynökkel, hogy hol és mikor találkozzanak, hogy a lakást meg tudja nézni. A mikor általában az azonnalt jelenti. Mert az itt nem működik, hogy megbeszéltek egy időpontot mondjuk két óra múlvára. Lehet vele próbálkozni, de az illető vagy fél napot fog késni, vagy meg sem jelenik. Tehát azonnal kell találkozni. Szóval telefonálás, helyszínre indulás, ott sokáig tartó várakozás jellemzi a folyamatot. A lakások általában bútorozatlanok és 10 hónapos kauciót kell letenni, ha bérelni akarsz. Ehhez jön még az ügynök egy havi tiszteletdíja, valamint további egy havi bérletet is elbuksz, ha hamarabb felmondod a bérletet, mint amiben előre megegyeztetek. Tegnap két olyan helyen is voltunk, ahol a lakás teljesen rendben volt, csak épp a csatorna ott folyik el mellette. Mivel a csatorna itt fekália-folyamot jelent, el lehet képzelni, hogy milyen szag van a környéken. Képzeljetek el egy szép lakóparkot, aminek a közepén még medence is van, kisollóval nyírják a füvet, mindenhol virágok, kilépve a kapun azonban megcsap az iszonyatos bűz és fejbevág a nyomor: mindenhol düledező házak, mocsok és szegény emberek szakadt ruhában. Elképesztő kontraszt. A riksással való alkudozás közben egy csapat utcagyerek lépett oda hozzánk, akik elkezdték rángatni a ruhámat és mutogatták, hogy éheznek, adjak nekik pénzt. Tomi már az elején elmondta, hogy nekik nem szabad, mert ha egynek adsz, megrohamoz az összes többi. Szóval nem adtam, ők meg rángattak tovább, közben meg majd' megszakadt a szívem.

Este még mindig nem volt net a hotelben, Tominak másnap dolgoznia kellett otthonról, tehát létszükséglet volt, hogy internetes helyre költözzünk. Arra gondoltam, hogy itt vagyok egy országban, ahol lehetetlenek az emberek, ismeretlenek a viszonyok, nincsenek utcanevek, mindenhol mocsok van, nincs internet, nincs telefonom se, mert vagy ellopták vagy elhagytam, tehát el vagyok vágva a külvilágtól, és még lakásunk sincs, ahol lakjunk, másnaptól ő dolgozik, én meg 2 nap múlva kezdek. Szóval a teljes kétségbeesés és némi krokodilkönny után úgy döntöttem, hogy akkor is a javunkra kell fordítani a helyzetet.

Elindultunk hát és még tegnap este találtunk is egy kedves hotelt, ami lényegesen tisztább volt az előzőnél, meg is egyeztünk az árban és abban, hogy reggel átköltözünk. Így is történt: reggel becsomagoltuk mindenünket (immár sokadszorra az elmúlt két hétben) és áthurcolkodtunk a hotelbe. Ahol a menedzser asszony közölte velünk, hogy nem ad szobát, mert nem vagyunk házasok. Ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérna Tominál. Kiverte a balhét, aminek meglett az eredménye: kaptunk szobát, igaz, kicsit drágábban, mint amiben megegyeztünk, de legalább van hol aludnunk és van internetünk. 

Minden nehézség ellenére a belső hang még mindig azt súgja, hogy jó lesz itt. De akárhogyan is lesz: megígértem magamnak, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megszokjak itt. Akármilyen nehéz is lesz (és az most is), mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ebből a kalandból a lehető legtöbbet hozzam ki, mert az biztos, hogy én innen addig nem megyek el, amíg meg nem kapom azt, amiért jöttem. 

A Hivatal

Szürreális, ami velem történik. Vasárnap délután a Bangalore-i reptéren nem engedtek felszállni a Kuala Lumpur-ba tartó gépre, mert nem regisztráltam magam a bevándorlási hivatalnál. Habár Tomi és én is business vízumot kaptunk, nekem valamiért regisztrálnom kell magam.

Mindent megpróbáltam, hogy hassak rájuk, kérleltem és érveltem, végül sírtam is, de ez senkit nem hatott meg. Részben én is hibás vagyok, mert elhittem a cégem HR-esének, hogy a regisztrációt Malajzia után is el lehet intézni. Úgy voltam vele, hogy ő él Indiában, biztosan tudja hogy mennek a dolgok. Hisztizhettem volna, habár nem vagyok az a típus, de az az igazság, hogy ha az ember elköltözik egy másik országba, akkor el kell fogadni az ottani szabályokat. Nem számít, hogy nem érted, hogy nem tudsz vele egyetérteni vagy hogy egyenesen hülyeségnek tartod, el kell fogadnod. Ez a legnehezebb része.

Az eredeti terv az volt, hogy a Bangalore-ba való megérkezésünk utáni két napban lakást keresünk (nem találtunk), majd felszállunk a Kuala Lumpurba tartó gépre és hátizsákkal bejárjuk a maláj félszigetet, mielőtt belevetjük magunkat a munkába. A hatóság azonban felülírta ezt a tervet.

Nem volt mit tenni, átrakattuk a jegyünket szerdára (holnapra), majd visszamentünk Bangalore-ba és elkezdtünk a papírok után kajtatni. Ez azóta is tart. Ez egy 9 milliós város, területe több mint 700 négyzetkm, átjutni egyik városrészből a másikba egy vesszőfutás. Nemcsak a bűz és a szmog miatt, hanem az őrjítő forgalom miatt is, a riksásokkal való állandó harcról nem is beszélve.

Már azt hittük, hogy minden papírunk megvan, ma  reggel el is mentünk A Hivatalba (újabb átriksázás a városon), de hosszas várakozás után visszadobták az egyik igazolást, mert fénymásolat volt, nekik meg az eredeti kell. Tehát újabb riksafogás, át a város másik végébe, de nem találtuk a helyet, ahová menni kellett volna a papírért. Ez nem is csoda, mert a legtöbb helyen nemhogy házszám nincs, de még utcanév sem. A helyieknek meg általában fogalmuk sincs, hogy hogy hívják hivatalosan az utcát, ahol laknak. Felhívtuk hát telefonon a kontaktunkat, aki a papírt intézte, ő felajánlotta, hogy elhozza a papírt a hotelünkhöz (lakásunk ugyanis még mindig nincs). Most azt várjuk, hogy ideérjen, fogunk egy újabb riksát, átverekedjük magunkat az őrjítő forgalmon és újra megpróbálom elintézni a regisztrációt.

Közben tele van a testem csípésekkel és állandóan koszos vagyok, mert itt mindenhol száll a por.

Vannak persze olyan pillanatok, amik kárpótolnak az egész napos megpróbáltatásokért: szombaton megismerkedtem egy Rajasthan-i hölggyel, aki mesélt az életéről és a vallásáról, főzött nekünk isteni gyömbéres masala teát és készített zöldséges szendvicset, majd homlokomat megérintve megáldott. Az ilyen élményekért megéri. Tegnap pedig belebotlottunk egy helyi rendezvénybe, amit Ganesha istenség tiszteletére tartanak szerte az országban (erről még fogok írni később). Mindenki nagyon barátságos és kedves velünk (hivatalnokokat leszámítva), szóval alapvetően még mindig reménykedem, hogy jó lesz itt.

UPDATE: a hivatalban ismét visszautasították a kérelmemet, most egy dátum nem volt jó a 8 millió papír egyikén. Újra átriksáztunk a városon, felvettük a jó papírt, majd visszamentünk. Közben már kínunkban nevettünk az egészen. Amikor átcsap az ember feje fölött az a bizonyos sz betűs, akkor nem tud mást tenni, csak nevetni a dolgon.  Végül megkaptam a papírt, szóval holnap Kuala Lumpur, baby!